2016. január 18., hétfő

Pálcikaember

Mondd csak, inszeminálsz te rendesen?

Kaptunk szeptemberben megmentésre két ványadt kis növénykét: piacon vásárolt Dorset Naga magjaiból növekvő palántákat. Átültetés és optimális hely meglelése után egész hamar veszett növekedésbe kezdtek, és nagy tömegben hozták a virágokat is. És ennyi.
Bőven az őszben jártunk még, voltak legyek, darazsak és egyéb szárnyasok, mégsem fordult termőre a történet. Tudtuk mi azt, hogy a DN a világ top 5 legerősebb paprikája között van, csak egy darabig nem esett le az összefüggés. Mármint hogy a mi klímánkon a rovarok nem járnak vegyvédelmi szkafanderben, ugyanakkor nem is hülyék.
Mivel hirtelen nem tudtunk gázálarcos madárpókot beszerezni, viszont sokszor jutott eszembe Grafit „szőrnadrágban beporozni” rajza, meglett a megoldás: én leszek a mesterséges termékenységi istennő, és rendszeresen fülpucoló pálcikával fogom simogatni a virágokat a cél érdekében.
A kísérlet sikerült, két egész paprika megjelent, megnőtt, majd beérett, de időközben már a métert közelítik a növények magasságban, amit a párkányon nem érek el kényelmesen, szóval már nem inszemináltam tovább rendesen, egyelőre meg is állt a termés ennél a kettőnél.
És eljött a nap, mikor úgy döntöttünk, elég bátrak vagyunk a próbához: muszáj megkóstolni a paprikát, hogy kiderüljön, érdemes-e tovább művileg basztatnom a virágokat.

Szégyenlősen pirulva a sarokban

Előkészületeket is tettünk persze, mert még nem felejtettük el azt a pár évvel ezelőtti kóstolót. Kézközelbe állítottunk kenyeret és édeset (állítólag tejet is kellett volna, de már mindegy), majd védőfelszerelésben felvágtuk az amúgy ártalmatlannak látszó égőpiros chilit, és fogpiszkálóra tűztünk egy-egy 1x2 mm-es darabkát.
Először csak lassan kezdett kúszni az erősség a nyelv egyre nagyobb felületein, majd elérte a torkot is. Megcsinálta azt a trükköt, hogy a szememből már folyt a könny, de az ízlelőbimbóim közben mégsem dobták fel a talpukat, és az erősség mellett továbbra is érezhető volt a paprika egyedi, fűszeres aromája. Fél óra elteltével pedig elkezdett melegedni a gyomorszájam környéke. Bizonyos perverz módon kifejezetten jó volt.
A maradék aztán fel lett aprítva szárításhoz, és miután ember meglóbálta a tányért, gyakorlatilag körül lehetett rajzolni a levegőben azt a sávot, ahol az a 2 gramm Dorset Naga kiégette a tér-idő szövetét. Szóval a totális fertőtlenítésen túl minimum ördögűzésre is használható, megértettem, miért hívják szellempaprikának is.
A terv tehát: 1. további pálcikázás 2. az új magok elvetése 3. ha a két óriás túléli, hogy polc akadályozza a növekedésüket, a fagyok után kiültetés a kertbe. Éljen az indiai-magyar agrárbarátság.
A tapasztalatokat közben megírtam a jelenleg épp megint távol lévő británnak, aki annyit válaszolt egyből, hogy hoz Trinidad Moruga Scorpion és a Carolina Reaper magokat is.
Érzem, forró nyarunk lesz.

2016. január 11., hétfő

Rutin

Hirdet már egy ideje, megértem a kiegészítést....

Agilis gépkezelőt felveszünk állattartó telepre. Nem elég, ha gyermekkorában volt matchboxa.

Csak illusztráció

2016. január 9., szombat

Barik kávéhoz

A szexturista hazatért.

Az udvar végében álló, egykor jó állapotú, majd egyre düledezőbb disznóól lassú lépésekben átesett egy komolyabb ráncfelvarráson, így mostanra minden körülmény adott lett ahhoz, hogy a legelső elsőszülöttünk hazatérjen és hozza magával a barátnőjét is.

Nem a lestrapáltságba őszült bele, csak darusodik

A barigarázs/kocsiistálló/bozótkarám geográfiailag tökéletes pozícióban van ahhoz, hogy a házból és a verandáról rálássunk, de ahhoz is, hogy a rackák kényelmesen bújócskázhassanak velünk és egymással.

Bozótos kamuflázs

Vagyis immár nem kell felöltöznöm és majdnem száz lépést tennem egy másik házhoz, hogy rackázzak (az alap banda változatlanul ott van), hanem rögtön az első reggeli kávém mellé is automatikusan járnak a subások. Nyáron pedig a függőágyban heverve kartávolságból bámulhatom őket.

Az új ara különben feltűnően csinos kislány, de nagyon fiatal, úgyhogy nem bánjuk,
ha idén még nem alapítanak családot.

Centi macskát egyszerre zavarta össze a mély hó és az új jószágok, úgyhogy ő még csak biztonságosnak ítélt közelségből ismerkedik velük (értsd: lenézzük őket a tetőgerendáról), Főkutya viszont teljesen természetesnek találja a jelenlétüket – az ő esetében inkább a fekete jetik a távolságtartók, egyelőre.
Nekem pedig csak azt kell megszoknom, hogy ha sötétben, lámpával megyek felfelé a kertbe, ne kapjak szívrohamot a bokrok között villogó 4 szemtől.