2006. október 24., kedd

Falusi vigasságok

Megalapoztam a renomémat a faluban, új belépőként egyből a harmadik helyen végeztem a sodrófa-hajító versenyben.

Nyereményem két műanyag tál, ami igen jól jön, mikor semmi nincs a konyhának kinevezett helyiségben. De ne szaladjunk ennyire előre. Az úgy kezdődött, hogy polgármesterasszony még múlt héten külön szólt nekünk, hogy a hétvégén lesz lovasverseny, meg ennek örömére falunap is, úgyhogy jöjjünk ám, láthatunk csodát, vagy legalábbis a falu krémjét. Igaza volt, Kusturica sírt volna a gyönyörtől. Életemben először igazán hasznosnak bizonyult az a tulajdonságom, hogy meglepően jól bírom a bort, illetve minden, bornak nevezett löttyöt is. Az asszimilálódáshoz ugyanis kevés az, hogy együtt eszünk a bográcsos gulyásokból és pörköltektből a falubeliekkel a falu főterén (egyben focipályáján). Szüreti időszak van, hát mindenki borából inni kell, mert hozzák és kínálgatják jó szívvel. Olyan válasz pedig nincs, hogy nem kérek. Esetenként még gyorsan is kell inni, mert fürgén követik egymást a demizsonokkal a gazdák. Namármost úgy kétszázan laknak a faluban, ennek a tizede gyerek, a maradéknak viszont mindnek van szőlője a környékben. Szerencse, hogy nem mindenki hozott bort, különben azon a kétszáz egyenes méteren simán eltévedtünk volna hazafelé. Nem számoltam egy idő után a poharakat, de sokat elmond, hogy egykor volt ebéd, három körül a véresen komolyan vett sodrófahajigálás és petrencerúdtartás (emberem két másodperces teljesítményt nyújtott, állítása szerint - velem ellentétben - nem akarta rögtön az elején lealázni a falu népét), ötre pedig mindenki be volt nyomva mint a rajzszög. Én is, de én benyomva is ugyanolyan szörnyen diplomatikus és provokatív vagyok, mint józanul, szóval elég tudathasadásosan, de rendszereztem magamban minden pletykát és kiteregetett szennyest a falubeliekről. Akik a kis létszám ellenére valamiféle kasztrendszert fenntartanak, bár a falak úgy három pohár bor környékén kezdenek leomlani közöttük. És közben felmerült a gyanú, hogy kell valahol egy Gébics presszónak lennie a közelben, annyi a faluban a Tibi. Egyfelől rendkívül jól szórakoztam, másfelől a sznobabbik lényem aggódott kicsit, hogy hosszú távon tán ez a társaság nem biztos, hogy minden intellektuális igényemet kielégíti, de végülis úgy döntöttem, hogy ráérek ilyesmin később aggódni. Hétkor aztán kollektív sátorbontás jött, mert helyi mérce szerint már későre járt, és a munkában majdnem függőlegesen minden jelenlévő részt is vett, roborálószerként egy kis almaborral. És közben még csak egy apró bicskázás sem volt, a legnagyobb veszélyben a szomszéd ötéves volt, aki egy negyedik vattacukrot is bevállalt délután. Aztán nekünk még úgy tízig tovább kellett innunk a Lalival, aki ugye a kiskertünket műveli, és már hazafelé, félrészegen is tudtam, hogy ez az egész annyira szürreálisan reális, hogy úgyse tudom rendesen elmondani. Menjetek színházba, nézzetek Portugált, az úgy nagyjából közelíti.

Nincsenek megjegyzések: