2006. november 14., kedd

Női sofőr

A Birtokig eljutni most nem volt igazán egyszerű.

A vadonatúj olajkályhával és vízforralóval felfegyverkezve nekiindultunk, a rendbeszedett Dívával, amely fajtársaival ellentétben nemhogy nagyon, de kicsit se fűt, ennek oka valami elrozsdállott csap, amire a kutya rá nem nézett. Mindegy, mentünk hát, és amikor már nagyon elhagyatott részre értünk, ember azt mondta, vezessek most én. Beszámoltam itt egyszer az autóvezetéssel kapcsolatos paráimról, tán az se véletlen, hogy az elmúlt egy évben tízszer annyit vezettem motort, mint az elmúlt tíz évben autót. De ember emlékezett arra, hogy egyszer úgy öt éve vezettem én valahol egy kicsit, akkor biztos tudok. Én meg úgy gondoltam, hogy hát mégiscsak egy Díva, mi baja és mi bajunk lehet? Különösebben nem akartam én vezetni, de miért ellenkezzek? Gyorsan újratanultam a pedálok és a sebességfokozatok állását, aztán vezettem. Kábé két kilométeren át nagyjából sikerült az úton tartanom a kocsit, megkérdeztem embert, hogy retteg-e már eléggé, és ő hősiesen azt felelte, hogy igen, de nem baj, vezessek csak. Időnként szólt, hogy lassíthatnék, háromezerrel többel ne nagyon menjek. Igen, a Dívában csak fordulatszámban mérhető a sebesség, az az óra nagyjából korrekt értéket mutat, szemben a kilométerórával, amiben csak pörög a mutató körbe-körbe. Ilyenkor szófogadóan elvettem a lábam a gázról, nem mintha éreztem volna a bakancsban, hogy kábé hol is a pedál, meg hol a lábam. Aztán mikor át akartam adni a volánt, gondoltam egyszerűen megállok a buszmegállóban, de ember valami ismeretlen okból arra kényszerített, hogy kanyarodjak kicsit jobbra és föl, majd balra, mert ott úgyis van egy parkoló. Na ennél az egyszerű manővernél sikerült majdnem teljesen leégetnem a kuplungot (persze hármasban indulni, csúsztatott kuplunggal, lejtőn fel, kétségtelenül ide vezet), olyan szaga volt, hogy a szomszéd kocsmából egyből kicsődült minden békésen iddogáló szombat reggeli alkesz.

Kiszálltam végül emelt fővel, és rögtön kértem Karácsonyra egy matchboxot, azzal én boldog leszek, és kárt se tudok benne tenni. Emberem nem látta ennyire reménytelennek a helyzetet, de levonta a konzekvenciát, miszerint lehet, hogy tényleg nem egy 22 éves ladán kéne újratanulnom a vezetést. Rámutattam, hogy van itt más gond is, tökmindegy milyen kocsi van alattam, a jobb szélét úgyse tudnám sose, hogy hol van. Esetleg egy jobbkormányos autóval kéne próbálkozni, úgy esetleg több mint három Angströmnyi lenne a távolság köztem és az út jobb szélén parkoló kocsik közt. Ember észrevételezte még, hogy a jelek szerint semmi sebességérzetem sincs, én meg kénytelen voltam ráhagyni, mert ez csomó más, életbenmaradás szempontjából viszonylag fontos dologgal együtt kifelejtődött belőlem. Elárultam neki, hogy motoron se érzek sebességet, csak akkor sejtem, hogy gyorsan megyek, mikor elkezd könnyezni a szemem. Szóval most lebuktam, ledőlt a tökös maca bálványa, kiderült, hogy nem bátor vagyok én, csak simán kretén. De egyelőre nem mondta, hogy emiatt köztünk mindennek vége.

Nincsenek megjegyzések: